„Ő a részem volt és én is az övé. Képtelen vagyok elengedni. Ő erősebb volt… de aztán hirtelen nekem kellett erősnek lennem. 9 hétig volt a halálos ágyán. Még mindig az orromban érzem a kórházszagot.”

Michelle 7 éve vesztette el ikertestvérét, aki három évet töltött bénultan egy szörnyű autóbaleset következtében. Michelle a munkáját is veszni hagyta, hogy gondozhassa és még ennyi év után sem talált igazán magára. Nem telik el nap, hogy ne gondolna testvérére, de még talán olyan pillanat sincs, hogy el tudná feledni.

Amikor valaki számunkra valóban fontos személyt veszítünk el, akkor megesik, hogy az adott pillanatban ragadunk és egyszerűen nem tudunk továbblépni. Mintha a továbblépés és elengedés opciója nem létezne. Michelle együtt élt és lélegzett testvérével attól a naptól fogva, hogy megszülettek és az igazság az, hogy a mai napig ugyanezt teszi.

Érdekes, hogy az emlékeinkre és a múltunkra is hajlamosak vagyunk úgy tekinteni, mint sziklaszilárd létezőkre, miközben azok valójában könnyedén formálhatóak és szükségleteinkhez idomíthatóak.

Amikor a közelmúltról van szó, nem szükséges visszamenni egészen a gyermekkorig egy-egy trauma kezeléséhez. Az NLP módszer tudati technikáit alkalmazva egyszerűen segíthetek Michellenek, hogy a testvérével kapcsolatos szomorú és fájdalmas emlékek helyébe új, boldog emlékeket állítson, melyek végre lelki békét hozhatnak számára. A folyamat a következő:

Először is megkérem, hogy képzelje el a kórházat, ahol testvére meghalt, majd olyan régi, boldog emlékeket gyűjtünk, ahol még együtt élvezték az életet. Mikor a testvére megvédte őt a gimiben, vagy amikor a tengernél jártak és hófehér fürdőruhájuk az Adria kékjébe olvadt. Aztán megkérem, hogy gondoljon egy rég elvesztett barátra, valakire, akit nagyon közelről ismert, akit hosszú ideje nem látott és valószínűleg már nem is fog.

Ezt követően e képek kombinációját használom, hogy felülírjam az eredeti képet és egy új, boldog emléket teremtsek. Megkérem, hogy változtasson a színeken, tegye őket olyan ragyogóvá, amilyenné csak szeretné, majd rajzoljon egy idővonalat, rajta a jövő eseményeivel és másolja át az új képet minden egyes eseményhez. Végül utazzon ezen az idővonalon oda-vissza.

Amikor befejezzük a gyakorlatot, a máskor oly beszédes Michelle most hallgatag. Egy percnyi néma csend után, aztán halkan így szól: „Meg kellett halnia, hogy a saját életem élhessem. Hogy ne örökre csak az árnyékban éljek.”

A tény, hogy most már testvére jó és rossz oldalát is látja, bíztató jel. Hét év után ezzel megkezdődhet valódi gyógyulása.

Ui:

Szinte hallom, ahogy sokan most arra gondolnak: ez tényleg ilyen egyszerű lenne?! Megkaptam nemrég ezt a kritikát egy olvasói levélben, ha engedélyt kapok rá közzé fogom tenni. Ha úgy érezni, hogy én könnyünek állitom be ez a munkát, az talán azért lehet, mert hiszem, hogy a nehézség 90%-a eljutni az én ajtómig (és mindig hozzáteszem: vagy más olyannak az ajtajáig aki hasonló módszerekkel dolgozik, mint én).

Ugyanúgy, mint amikor elhatározod, hogy lemész reggelente az edzőterembe. A nehézség nem az edzőteremben van. Ott nem látsz már felnőtt férfiakat és hölgyeket, akik inkább üldögélnek jobbra vagy balra, és nem csinálják a munkát.

A nehézség az óra beállitásában, a takaró alól kikelésben, az ajtón kimenésben van. Azt mondom-e ezzel, hogy könnyü az edzőteremben? Nem állitom. De azt igen, hogy ott már megy a munka. Ugyanigy van ez nálam is. A nehézség döntő része felismerni: akadályok vannak előttem, amelyek miatt nem tudom elérni a céljaimat, majd pedig keresni valakit aki segít az akadályok elhárításában. Akikről írok, azok már túl vannak a nehezén. 

Iratkozz fel a hirlevélre vagy küldj üzenetet:

Name *
Name